Csend.
Kinyitotta a szemét, de továbbra sem látott túl sokat a körülötte levő térből. Felállt, és lábaival tapogatózva elindult egy tetszőlegesen választott irányba. Észrevette, hogy levegőt igen nehezen kap, talpán a padló kellemetlen hűvösségét érezte. Csak saját lélegzetét hallotta, és lépteinek óvatos toppanását. Váratlanul valami tapintható került a keze útjába, derékmagasságban vette észre. Odanyúlt a másik kezével is, azonos síkban folytatása volt a tárgynak, talán valami falféle..
A sötétség az ismeretlen tárgy és az egész helyzet nagyon rémisztő volt. Nem tudott tájékozódni, csak érezte, hogy valami nincs rendben. Valami vitte előre. Talán a kíváncsiság vagy a félelem. Mindig is félt a sötétben de nem akarta a villanyt felkapcsolni. Tapogatta a furcsa tárgyat. Hangokat hallott. Furcsa hangokat. A rémület egyre jobban eluralkodott rajta. A legszívesebben visítva futott volna el, de hova és ki elől.
- Nyugalom! - mondta magában és elszámolt 10-ig. A légzése helyreállt és a szive sem vert már olyan hevesen. Próbált visszaemlékezni arra, hogy hogyan kerülhettet ide, de nem ment. Az utolsó emlékkép amitt fel tudott idézni, hogy a parkban üldögél és az ebédre hozott szendvicsét falatozza.
Próbálta felidézni a saját nevét, de nem sikerült.
Jack..John..Arthur..William..Peter..
Számtalan név átsuhant a fején, de egyiket sem érezte sajátjának.
Apró légzésgyakorlat: beszív sokáig, amíg csak bír, aztán benntart, és kifúj míg a legutolsó levegőcseppeket is kipréseli. Ezt a metódust ismételgette, miközben a nagydarab tárgyat tapogatta. Sima volt és hűvös, végigsimította amíg tudta jobbra, és a keze kis fogantyúfélébe ütközött.
Megmarkolta erősen, és próbálta elforditani. Legnagyobb meglepetésére a foggantyú magától kezdett el mozogni, és ekkor jött csak rá, az a bizonyos tárgy nem halott anyag. Kezének zsibbadása hitette el csak az agyával azt, ami a legegyszerűbb megoldásnak kínálkozott. Újra kinyitotta a szemét, És meglátta kezében azt az erőtlen másikat, ami annyira kapaszkodott felfele, hogy a félig fekvő lány testté szelidülő nagydarab tárgy minden súlyaval a lábának feszült. Tisztult a kép egyre gyorsulva, mikor rájött meg mindig be vannak zárva, újra megtörtent amitől napok óta rettegnek, és a lányt azonnal eszmeletre kell teriteni, vagy meghal.
Lehajolt a lányhoz, de az nem mozdult. Egy félreeső ablakon fény szürődött be, éppen annyi, hogy elborzadjon a látványtól. A helyiség ahova be volt zárva tele volt megcsonkolt emberi tetemekkel. Hirtelen abbahagyta a légzőgyakorlatokat, a légzése szaggatottá vált. Akkor valki megfogta a vállát. Mintha belül valami összerántotta volna, hideg és forró érzés száguldott végig a gerincén felfelé, és amint elért a tarkójáig, szétmosódott a kép előtte a sötétről és a lányról..
Egy pici csengettyű magas elnyúló hangját hallotta mindkét fülében, mielőtt teljesen öntudatlanságban ájultan rogyott össze.
Ébredezett de a szemét nem volt ereje kinyitni. Nem értett semmit. Nagyon kellemesen lágy, simogató érzést érzett az arcán. Ismerős érzést. Bár tudta ez a kéz még soha nem érintette, de mégis mintha mindig is érezte volna.
Minden erejét összeszedte és kinyitotta a szemét. Idegen helyen volt. Semmit nem ismert. Valaki ott ült vele szemben. Hunyorogva megpróbálta kivenni a fényből ki is az ismeretlen. Lassan kezdett hozzászokni a szeme a fényhez.
Egy férfi volt, egy idős férfi. Lágy barna szemei voltak. Nem ismerte.
- Hogy vagy?- kérdezte a férfi. A hangja, mintha már hallotta volna.
Megpróbált felülni, de nem bírt. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól.
- Ne mozdulj! Nagyon csúnya sebeid vannak. Pihenned kell! Hozok egy kis vizet - azzal kiment a férfi. Hallotta, ahogy kinyit egy csapot és csorog a víz. Pár pillanat múlva visszajött egy pohárral a kezében. Segített neki inni a vízből. Minden kortyot érzett ahogy a nyelőcsövén végigmegy. Friss, hűs víz volt. Most érezte, hogy mennyire gyötörte a szomjúság. Hálás volt a gondoskodásért.
- Hogy kerülök ide? - annyira meg volt zavarodva, hogy csak ezt az egy mondatot tudta kimondani.
Az ajtón kopogtatás hallatszott. Mintha valami sürgős lenne. Az idegen férfi felkapta a fejét, és elsietett az ajtó irányába, eltűnt a folyosó sötétjében.
Nagyon melege volt. Egy kicsi ablak volt a szobán, rajta majdnem teljesen leeresztett redőny. Egy vékonyan beszűrődő éles fénypászma a földön jelezte a kinti hőséget. Odabenn fullasztóan páradús forróság volt.
- Vajon hol lehetek? - kérdezte magában, miközben az ismeretlen férfi egyre távolodó lépteit hallotta.
Megpróbált felülni, de csak felkönyökölnie sikerült. Szúró érzés volt a mellkasában, ezért inkább visszafeküdt a hátára. Az izzadt lepedő hozzátapadt a hátához, homlokán pedig gyöngyözött az izzadság. Végignézett a karján, a könyöke alatt egy kb 15 centis seb húzódott, elég szélesen.
Hirtelen szédülni kezdett, és váratlanul egész máshol érezte magát. Azúrkék és türkiz tenger, krémbarna homok, pálmafák, három ember állt körülötte (egy nő és két férfi - ismerősök?), és az egyikük beszélt.
- Nem. Pago Pago a múlté. Nem tehetünk róla. Rufus, a kő megwan?
Ekkor a fájdalom újra belehasított, és az izzadtnedves ágyon ébredt a fülledtnarancs fényben. Az ismeretlen férfi még mindig nemjött vissza. Egy kis képet vett észre a falon. Régi kastélyt ábrázolt, sűrű erdővel körülötte. A kép látványa megnyugtatta őt.
Valamilyen gyors árnyék haladt át az ablak előtt,közben szárnyak csapkodását hallotta.
Nem mert kinézni az ablakon, bízott abban hogy a redőny majd megóvja, bármi is az ott kint. Egyelőre a férfival kéne foglalkozni. Ki lehet? Na jó, előszöris a kérdés: ki vagyok én?
Hallgatózott, mit történhet a folyosón. Papírok zörgése és két ember halk beszéde hallatszott. Az egyik az öregé, a másik egy rekedtes valakié. Nem, mégsem ketten vannak, megszóllalt valaki mély lágy hangon. A szavakból csak foszlányokat tudott elkapni.
- ..mégsem tudhat....nem szokták meg....honnan tartottak...semennyit nem...ennyire birkatürelmű....fájdalmas volt, nagyon..
Mégis úgydöntött, feláll, és megnézi magának kik ezek. Halkan ellépdelt az ajtóig, ahonnan kiláthatott a folyosóra. A sötétben csak az öreg hátát látta, és egy kalapos alakot, meg hogy valami megvillan, és egyikük elkiáltja magát. Nem értette ugyan mit kiáltott, ijedtében nekilendült, az ablak irányában, elrugaszkodott, neki a redőnynek, és röpült kifelé a redőny széteső darabjai között, karjába és arcába óriási kín hasított.
A fején egyvalami villant át. Egy kérdés. Na most ez hanyadik emelet?
Aztán déja vu érzés kíséretében a füle mellett fütyülő széllel ismét átadta elméjét az emlékezés sötétjének.
A sötétség az ismeretlen tárgy és az egész helyzet nagyon rémisztő volt. Nem tudott tájékozódni, csak érezte, hogy valami nincs rendben. Valami vitte előre. Talán a kíváncsiság vagy a félelem. Mindig is félt a sötétben de nem akarta a villanyt felkapcsolni. Tapogatta a furcsa tárgyat. Hangokat hallott. Furcsa hangokat. A rémület egyre jobban eluralkodott rajta. A legszívesebben visítva futott volna el, de hova és ki elől.
- Nyugalom! - mondta magában és elszámolt 10-ig. A légzése helyreállt és a szive sem vert már olyan hevesen. Próbált visszaemlékezni arra, hogy hogyan kerülhettet ide, de nem ment. Az utolsó emlékkép amitt fel tudott idézni, hogy a parkban üldögél és az ebédre hozott szendvicsét falatozza.
Próbálta felidézni a saját nevét, de nem sikerült.
Jack..John..Arthur..William..Peter..
Számtalan név átsuhant a fején, de egyiket sem érezte sajátjának.
Apró légzésgyakorlat: beszív sokáig, amíg csak bír, aztán benntart, és kifúj míg a legutolsó levegőcseppeket is kipréseli. Ezt a metódust ismételgette, miközben a nagydarab tárgyat tapogatta. Sima volt és hűvös, végigsimította amíg tudta jobbra, és a keze kis fogantyúfélébe ütközött.
Megmarkolta erősen, és próbálta elforditani. Legnagyobb meglepetésére a foggantyú magától kezdett el mozogni, és ekkor jött csak rá, az a bizonyos tárgy nem halott anyag. Kezének zsibbadása hitette el csak az agyával azt, ami a legegyszerűbb megoldásnak kínálkozott. Újra kinyitotta a szemét, És meglátta kezében azt az erőtlen másikat, ami annyira kapaszkodott felfele, hogy a félig fekvő lány testté szelidülő nagydarab tárgy minden súlyaval a lábának feszült. Tisztult a kép egyre gyorsulva, mikor rájött meg mindig be vannak zárva, újra megtörtent amitől napok óta rettegnek, és a lányt azonnal eszmeletre kell teriteni, vagy meghal.
Lehajolt a lányhoz, de az nem mozdult. Egy félreeső ablakon fény szürődött be, éppen annyi, hogy elborzadjon a látványtól. A helyiség ahova be volt zárva tele volt megcsonkolt emberi tetemekkel. Hirtelen abbahagyta a légzőgyakorlatokat, a légzése szaggatottá vált. Akkor valki megfogta a vállát. Mintha belül valami összerántotta volna, hideg és forró érzés száguldott végig a gerincén felfelé, és amint elért a tarkójáig, szétmosódott a kép előtte a sötétről és a lányról..
Egy pici csengettyű magas elnyúló hangját hallotta mindkét fülében, mielőtt teljesen öntudatlanságban ájultan rogyott össze.
Ébredezett de a szemét nem volt ereje kinyitni. Nem értett semmit. Nagyon kellemesen lágy, simogató érzést érzett az arcán. Ismerős érzést. Bár tudta ez a kéz még soha nem érintette, de mégis mintha mindig is érezte volna.
Minden erejét összeszedte és kinyitotta a szemét. Idegen helyen volt. Semmit nem ismert. Valaki ott ült vele szemben. Hunyorogva megpróbálta kivenni a fényből ki is az ismeretlen. Lassan kezdett hozzászokni a szeme a fényhez.
Egy férfi volt, egy idős férfi. Lágy barna szemei voltak. Nem ismerte.
- Hogy vagy?- kérdezte a férfi. A hangja, mintha már hallotta volna.
Megpróbált felülni, de nem bírt. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól.
- Ne mozdulj! Nagyon csúnya sebeid vannak. Pihenned kell! Hozok egy kis vizet - azzal kiment a férfi. Hallotta, ahogy kinyit egy csapot és csorog a víz. Pár pillanat múlva visszajött egy pohárral a kezében. Segített neki inni a vízből. Minden kortyot érzett ahogy a nyelőcsövén végigmegy. Friss, hűs víz volt. Most érezte, hogy mennyire gyötörte a szomjúság. Hálás volt a gondoskodásért.
- Hogy kerülök ide? - annyira meg volt zavarodva, hogy csak ezt az egy mondatot tudta kimondani.
Az ajtón kopogtatás hallatszott. Mintha valami sürgős lenne. Az idegen férfi felkapta a fejét, és elsietett az ajtó irányába, eltűnt a folyosó sötétjében.
Nagyon melege volt. Egy kicsi ablak volt a szobán, rajta majdnem teljesen leeresztett redőny. Egy vékonyan beszűrődő éles fénypászma a földön jelezte a kinti hőséget. Odabenn fullasztóan páradús forróság volt.
- Vajon hol lehetek? - kérdezte magában, miközben az ismeretlen férfi egyre távolodó lépteit hallotta.
Megpróbált felülni, de csak felkönyökölnie sikerült. Szúró érzés volt a mellkasában, ezért inkább visszafeküdt a hátára. Az izzadt lepedő hozzátapadt a hátához, homlokán pedig gyöngyözött az izzadság. Végignézett a karján, a könyöke alatt egy kb 15 centis seb húzódott, elég szélesen.
Hirtelen szédülni kezdett, és váratlanul egész máshol érezte magát. Azúrkék és türkiz tenger, krémbarna homok, pálmafák, három ember állt körülötte (egy nő és két férfi - ismerősök?), és az egyikük beszélt.
- Nem. Pago Pago a múlté. Nem tehetünk róla. Rufus, a kő megwan?
Ekkor a fájdalom újra belehasított, és az izzadtnedves ágyon ébredt a fülledtnarancs fényben. Az ismeretlen férfi még mindig nemjött vissza. Egy kis képet vett észre a falon. Régi kastélyt ábrázolt, sűrű erdővel körülötte. A kép látványa megnyugtatta őt.
Valamilyen gyors árnyék haladt át az ablak előtt,közben szárnyak csapkodását hallotta.
Nem mert kinézni az ablakon, bízott abban hogy a redőny majd megóvja, bármi is az ott kint. Egyelőre a férfival kéne foglalkozni. Ki lehet? Na jó, előszöris a kérdés: ki vagyok én?
Hallgatózott, mit történhet a folyosón. Papírok zörgése és két ember halk beszéde hallatszott. Az egyik az öregé, a másik egy rekedtes valakié. Nem, mégsem ketten vannak, megszóllalt valaki mély lágy hangon. A szavakból csak foszlányokat tudott elkapni.
- ..mégsem tudhat....nem szokták meg....honnan tartottak...semennyit nem...ennyire birkatürelmű....fájdalmas volt, nagyon..
Mégis úgydöntött, feláll, és megnézi magának kik ezek. Halkan ellépdelt az ajtóig, ahonnan kiláthatott a folyosóra. A sötétben csak az öreg hátát látta, és egy kalapos alakot, meg hogy valami megvillan, és egyikük elkiáltja magát. Nem értette ugyan mit kiáltott, ijedtében nekilendült, az ablak irányában, elrugaszkodott, neki a redőnynek, és röpült kifelé a redőny széteső darabjai között, karjába és arcába óriási kín hasított.
A fején egyvalami villant át. Egy kérdés. Na most ez hanyadik emelet?
Aztán déja vu érzés kíséretében a füle mellett fütyülő széllel ismét átadta elméjét az emlékezés sötétjének.
1 megjegyzés:
itt a konyvjelzo
Megjegyzés küldése