Harmadik részlet

Hosszú utat tett meg a forróságban, ilyen szomjasnak még soha nem érezte magát. Mindent homok fedett be a régi város romjaiból csak a háztetők látszottak. Szemeit az erős napfény és szél kezdte ki, belefáradt már a napok óta tartó gyaloglásba. Három hónapja is meglehet, hogy elindultak felfedezőútjukra. Társai már rég visszafordultak, de ő nem adta fel és egyedül folytatta az útját. Hitt benne, hogy megtalálja azt a várost, ahol a hercegnő élt több száz évvel ezelőtt.
Amikor megpillantotta a romok félig kiemelkedő csúcsait, tudta hogy még sok és kiszámíthatatlan nap vár rá. Büszke volt magára hogy eljutott idáig, és kíváncsian várta milyen meglepetések bújnak meg a város falai között. Remélte, hogy nem hiába jött idáig és megtalálja azt, amiért jött.
Nem számított rá, hogy a várost mára már egy hatalmas sivatag fedi be. Azt sem tudta még hogyan fog itt vízre lelni, és élelmet találni, de kíváncsisága erősebb volt, minthogy életben maradásával foglalkozott volna.Nem úgy mint Martinez, akinek inába szállt a bátorsága, mikor az egyik dűne mögött feltűnő feketeruhás alakok hirtelen füstté válni látszottak. Vagy mint Jackson, akinek paranoid neggyőződésévé vált, hogy a lábuk alatt mozog valami a homokban, és bármerre mennek, követi őket. Nem is beszélve Sam-ről, aki az égen szárnyas embereket vélt felfedezni napkeltekor és napnyugtakor.
De hát a sivatag már csak ilyen, gondolta, elhitet az emberrel mindenféléket, a fáradságtól, forróságtól és víztelenségtől hajlamosabbak lehetünk hallucinálni és egyben valóságként elfogadni legbelsőbb félelmeinket.
Úgy néz ki sikerült. Legalábbis most nagyon úgy néz ki. Ott vannak a romok, feltehetőleg valahol alatta ott van az is amit keresnek.
A forró homokszemeket apró tűkként fújta az arcába a szél. Már csak néhány száz lépés, és eléri a kiemelkedő kőhalom elejét, az valamelyest fedezéket nyújt majd. Igaz, minden lépésnél bokáig merül, és hátizsákja is már ezer kilósnak érződik. Menni kell. Körülbelül tíz percébe telt míg sikerült elérnie. A széltől megóvták az derékig érő falak és embermagasságú oszlopok. Persze teteje régen nem volt már. Meglátott egy kőasztal-szerűséget, és az alá bújt be megpihenni és öszeszedni gondolatait. Kulacsából kipréselte még az utolsó csepp vizet, aztán a falnak vetette a hátát és becsukta a szemét. Mindenfelől mindenfelől az orkánerejű szél süvítése hallatszott. Vajon Martinezéknek sikerült visszjutni San Pedróba? Végülis, ki volt ez a hercegnő pontosan? Észre sem vette, de kimerültségében néhány másodperc alatt elaludt. A nap már lemenőben volt, mikor kinyitotta a szemét. A szélvihar talán picit lecsendesedett, a világosság viszont egyre fogyott.Valahol kell lennie egy lejáratnak! Hátizsákját hátrahagyva elindult a fal mentén, a tövénél tapogatózva. A nap már szinte teljesen lement, az volt az egyetlen oka, hogy látott még valamit, hogy a sivatag homokja ezen a részen teljesen fehér volt. Eljutott a falszakasz feléig, de semmit nem talált. Felegyenesedett, és a rom közepére ment, hátha onnan sikerül meglátnia valamit, ami a lejáratra utal. Megállt, körbekémlelt. Minden oldalon jó méternyi kövek, felületük rusztikus, vagy éppen a szél által simává csiszolt. Most mit tegyen? Hogy is szól az helyiek legendája?

Az Árny Hercegnőjének lakja,
Annak szívében kamra,
Nem marhatja szelek karma.
Mélyen elrejtve alatta
Bölcsesség és Kapu, s rabja
Sápadt Ördög aki lakja.

- Sápadt Ördög? - gondolta, és abban a pillanatban hirtelen besüppedt alatta a még mindig forró homok, és elnyelte a mélység.