Negyedik részlet(a második folytatása)

Nem tudta hogyan sikerült a partra vergődnie. Egyáltalán hogyan élte túl a zuhanást? A levegőt kapkodva vette, egész testében reszketett. Fázott. Na meg félt. Sietve megcsókolta a nyakában lógó kövecskét, hitte, hogy nem véletlenül talált rá, és hogy szerencsét hoz neki. Felnézett a szirt tetejére, ahonnan levetette magát, néhány másodperc múlva kis fénypontok jelentek meg. Erejétől telten gyorsan egy partmenti szikla mögötti bokorba kúszott.
- Vajon mit nem volt szabad ennyire meglátnom? - kérdezte magában - Hiszen majd' minden nyár végén itt evett a fene. Kenneth nagybátyja figyelmeztetett, tudom, nem szabad az algasorba lemenni. Indokot persze nem kaptunk, de hát vendégségben nemigen kérdezősködik az ember. Most is csak abszolút kíváncsiságból mentem le, mert megláttam a medálom szimbólumát az egyik ajtó félfájába faragva. Pontosan ugyanaz a jel! Aztán megjelent az a három idegen tag, az arcukat sem igen láttam. Az egyikük kezében villant valami, és Ken máris a lépcsőn feküdt, vére mint zuhatag folyt le a lépcsőfokokon. Nyomban futásnak eredtem, fölfelé, mellettem lefelé a bátor Jig bácsi nekiugrott unokaöccse gyilkosának. Én nem vagyok bátor. Főleg túlerővel szemben nem. Szóval futottam, ahogy bírtam. Át a nagy hallon, az előszobán, ki az ajtón és bevetettem magam az erdőbe amint lehetett. És túléltem ezt a zuhanást! De kik lehetnek ezek, és hogy kerültek ide?! Ezen még ráérek agyalni.
- El kell jutnom Wicklowba - erre az lehatározásra jutott, elkúszott egy fáig, ahol már nem láthatták odaföntről, felállt, és futásnak eredt.
Tudta, hogy ha követi a Glenmacness folyó vonalát, egy műútra talál, és onnan már valahogy csak odatalál Wicklowba. Futott, néha megállt pihenni, és figyelte az éjjeli erdő zajait, hogy nem járnak-e nagyon a nyomában. De nem hallott semmit, csak bagolyhuhogást, és a nem messze levő mezőről a kabócák megnyugtató muzsikáját. Aztán újra futott. És hallgatózott. Nagyon-nagyon fáradt volt. Már nem lehetett messze az út, mikor gallyak reccsenését hallotta néhányszáz méterre. Szíve a torkában dobogott, és próbált úgy szaladni, hogy ne keltsen semmiféle zajt. Persze ezt nem túl könnyű megcsinálni. Max a nindzsáknak. Nekik is csak a filmekben. De ez nem film!
Végre meglátta az út sötétszürkéjét, jó irányban halad. Az út menti egyik fánál megállt, szúrt az oldala, úgy érezte menten összeesik. Az úton megjelent két fénypont a távolban, és elég sebesen közeledett. Nem is igazán volt ideje mérlegelni, és mivel nagyon fáradt volt futni sem, így hát kiállt az út közepére, lesz ami lesz. Egy furgon lett. És szerencséjére megállt. És még nagyobb szerencséjére nem a támadók egyike, hanem egy értetlenül bámuló arc meredt rá.
- Elnézést uram, merre tart? – kérdezte.
- Öö, hát, mit képzel magáról? Kiugrik a kocsi elé? Eredjen az útból!
- Nagyon kérem, el kell vinnie magával!
- Még mit nem? Maga azt hiszi az éjszaka közepén vadidegen stopposokat veszek fel? Menjen már! – mondta a sofőr, baseballsapkáját feljebb tolta a fején, és figyelmeztetőleg a gázra lépkedett párszor.
Ekkor nem messze tőlük, talán száz méterre, kibukkant az erdőből egy sötét alak. Wynne bepánikolt, azon nyomban odaugrott a sofőr melletti ajtóhoz, feltépte azt, és kirántotta az öreget a fűre mielőtt még bármit reagálhatott volna. Becsapta az ajtót, gázt adott. A visszapillantóban látta, hogy két másik alak is feltűnik az út mentén, és az öreg felé közelednek, aki éppen csak feltápászkodott, és feléjük fordult. Aztán villant valami gyorsan és alig észrevehetően, és az öreg visszazuhant oda, ahova Wynne kihajította az autójából. Csakhogy ezúttal feltehetőleg holtan.
Két gyilkosságot látni egyetlen éjszaka lefogása alatt, ez kicsit sok volt Wynnenek. Nem tudott gondolkodni, csak a gázt taposta, a régi furgon a belőle kipréselhető sebességgel haladt.
A távolban feltűntek Laragh fényei, nemsokára fel is tűnt a településjelző tábla. Ránézett az műszerfalra, az üzemanyag kijelző közeledett a kifogyás felé. Bekanyarodott balra Annamoe felé, és reménykedett hogy legalább Ashfordig kitart a benzin. Ott megkeresheti Wakutót, a fura japán fickót, akivel az egyetemen ismerkedtek meg. A kelta kultúra tanulmányozása végett jött Írországba. Onnan felhívhatják a rendőrséget is. Egyáltalán, hogy történhet ilyen? És pont itt? Pont vele? Kavarogtak a gondolatai. És mi van ha követik? Észre sem vette olyan gyorsan elhagyta Annamoe-t , pár perc és Ashfordba ér.

Wakuto egy kis utcában lakott egy kétszintes sorházban. Vajon hogyan érinti majd egy ilyen korai ébresztés? Bár nem tűnt annak az ingerült fajtának. Wynne egy sikátorban pakolta le a furgont, és gyalog sietett a bejárathoz. 79-es ház. Kaputelefon. Csend. Még egyszer megnyomta. Wakuto hangja:
- Ki az?
- Wynne.
- Miért..? Hm, mindegy. Várj, nyitom. – léptek hangja a lépcsőn, aztán előbukkant az ismerős mandulavágású szempár, és a hozzá tartozó érzelemmentes arc.
- Gyere be. – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót – Valami baj van? Ritka szarul nézel ki.
- Nem is tudom, hol kezdjem.. Használhatom a telefont?
- Persze. – és már nyújtotta is Wynne felé a kagylót, közben értetlenül bámult rá. Wynne elvette, tárcsázta a számot, elmondta a kötelező szöveget, hogy kicsoda, honnan telefonál, meg hogy mit történt. Mi is? Szokásos nyárvégi Mullaghcleevaun-i kirándulásán Kenneth Gordon barátjával annak nagybátyjánál, James Gordonnál megjelent három ismeretlen alak (legalábbis ő ennyit látott), és a szeme láttára megölték barátját, majd menekülés közben egy másik idegen fickót is. – itt elgondolkodott, hogy akkor mit mond a kocsiról? – és menekülése során itt, ismerősénél talált először talált telefont. A rendőrök annyit mondtak, hogy várjon ahol van, nemsokára kijönnek.
Wakuto tágra nyílt szemmel figyelt. Igazából még nem fogta fel, hogy ez igaz lehet. Bár biztosan nem álmodik, hiszen még nem is aludt. Ennyit tudott kipréselni magából:
- Egy teát?
- Kávéd van?
- 3in1.
- Az is jó, köszi - és elindultak fel a lépcsőn, padlószőnyeg burkolatán hang nélkül lépkedtek szinte. Odafönn a lépcső mellett jobbra kis konyha, Wakuto a vízforralóhoz ment, Wynnet beküldte a szobába. Benn egy nyitott kanapé, a fali polcokon mindenféle eredetű tárgyak, főként kelta motívumokkal, de volt köztük indián díszítésű, aboriginal meg még ki tudja mifélék. A padlón volt még egy ülőpárna nyitott laptoppal, rajta a képernyőkímélő futott, képek, a szobában található tárgyakról – már amennyire hirtelen Wynne össze tudta vetni. Odasétált az alakhoz. Az utcát lehetett látni, még a hajnali ébredezős állapota előtt, hideg fényű neonokkal. A szemben lévő házsor ablakai még sötétek voltak, ahogy a szemközti sikátorba is csak pici fény szűrődött be. Az árnyék mozogni látszott, és lassan előtűnt belőle az üldözői egyike. Hosszú fekete ruháján és kalapján kívül nem látszott belőle semmi. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy egyenesen Wakuto lakása felé tart.