Nyolcadik részlet (a hatodik folytatása)

- Üldöznek minket, Johnny. - mondta Wakuto, az óriási bőrfotelben szinte elveszett - Vagyis elsősorban Wynne-t, de ő sem tudja, kik azok.
Az irodában csak egy asztali írólámpa világított, meg egy zöld fényű falilámpa. A levegőben keveredett a kinti buli alkoholos cigiszaga a szantálos füstölőével, ami a falilámpa alatt levő alacsony szekrénykén égett.
- Hát ez nekem ez így elég kusza. Jobb lenne ha lehiggadnátok, és azt mondanátok el, amit tudtok. - mondta Johnny.
Wynne elmondta mi történt vele, azóta hogy elmenekült a kastélytól, teljesen a Wacky Gekkóba érkezésükig.
- Most szopattok. - mosolyodott el Johnny - Persze, értem én a viccet. Gerard ötlete volt, mi?
- Ez kurvára senkinek nem az ötlete - kelt ki magából Wynne - És nem ismerek semmiféle Gerardot. Wakuto, mondd el neki, hogy ez nem kamu!
- Tényleg nem az. Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük, Johnny. Ha nem hiszel nekünk, gyere és nézd meg a lakásomat, azok a szemetek biztosan feltörték a zárat.
- Jó, jó. Nyugi. Szóval az van, hogy néhányfickó, aki feketenindzsának képzeli magát, megölt néhány embert, és ezt Wynne látta, és ezért őt is ki akarják nyírni. Te meg csak úgy belekeveredtél.
- Pontosan.
- Nem tudhattam, hogy megtalálnak nála! - védekezett Wynne - Nem akartam belekeverni. Senkit nem akarok belekeverni. Sőt, én sem szeretek belekeverve lenni.
- És a rendőrségnek szóltatok már?
- Persze, de mielőtt megérkeztek volna, megjelent egy fekete ruhás.
Kopogtak az ajtón, hívhatjuk dörömbölésnek is (gyakorlatilag minden ajtó idelenn vastag fémből van). Tá-ti-ti-ti-tá-tá. Biztos valami kód, gondolta Wynne. Johnny felállt, elhúzta a kis fémablakot és kikukucskált, aztán kinyitotta az ajtót, és bejött rajta egy fekete bőrű fickó, nagy adag basszushulám kíséretében. Mikor becsukták az ajtót, már majdnem csend lett, csak a lüktetés maradt meg.
- Rohadék zsaruk! - mondta a fekete férfi - Mér kell nekik mindig velem szórakozni?
Egy pillanatig megtorpant, ahogy észrevette a fotelben ülő Wakutót és Wynne-t.
- Csá - köszönt oda a japánnak, aztán Johnnyhoz fordult - A másik kicsoda?
- Wakuto egyik haverja. Elég gáz ügy. De előbb mondd el miért ez az ideg?
- Hát, idefelé jövet megállítottak a rendőrök. Azt mondták mindenkit megállítanak, mert gyilkosság történt, és minden gyanús egyént átvizsgálnak. Gyanús egyén. Hát, bekaphatják. - idegesen összefogta a rasztáját - Úgy átvizsgálták akocsit, meg engem is, hogy csoda, hogy a seggembe nem néztek be. Aszonták valaki megölt Mullaghcleevaunnál több embert hidegvérrel, és a gyilkos fegyver valami pengeszerűség lehet, de mindenképpen nagyon éles fém. Nálam ilyesmi nem volt, de mondjuk annyi eszem nekem is lenne, hogy legalább beledobom a folyóba vagy elásom, vagy ilyesmi. Egy csésze kávét elfogadnék. Vagy tudod mit? Egy bögrével is.
- Szolgáld ki magad - mondta Johnny - Visszatérve a kérdésedre, ő Wynne. És ami a legfurább, hogy a sztori amit a rendőröktől hallottál, igazolni látszik az ő történetét, és ez eléggé nyugtalanító.
Az ajtón ismét dörömbölés hallatszott, ezúttal sürgetőbb, de ugyanaz az ütem, csak gyorsabban. Johnny odasétált, elhúzta az ablakot, és a kinti zajt túlordítani próbáló alacsony vörös gördörhajú srác (név szerint Will) szájáról olvasta le: Itt vannak a zsaruk a ház előtt, razzia lesz!
Kinyotta az ajtót, berántotta Willt, és azt mondta neki:
- Küldjetek mindenkit haza, vége a bulinak. Ha kérdezik, én nem vagyok itt, elmentem, rádbízom, hogy hova - és kitolta az ajtón, majd bezárta, és ráfordította mindhárom zárat.
Wynne és Wakuto egymásra néztek, aztán kérdően Johnnyra.
- Én sem szeretem a rendőröket, nem kell tudniuk, hogy itt vagyunk.
Közben odakinn csend lett, ami a basszust illeti, csak a kifelé igyekvő emberek zsivaja szűrődött át halkan. Aztán már nem hallatszott semmi. Johnny elindult vissza az asztaljához, amikor a fémajtón ismét dörömböltek. Egyet. Aztán még a ti-ti-ti-tá-tát is, nagyon lassan.
Johnny kelletlenül visszafordult, majd kinyitotta a fémablakot. A következő pillanatban csak egy villanás látszott, és Johnny agyveleje, ahogy lassított felvételben hagyja el hátul a koponyáját. Viszlát.

Hetedik részlet(az ötödik folytatása)

- Álmodom. Ez nem lehet igaz. – Wynne a szemét dörzsölgette hitetlenkedve - Bevertem a fejem, vagy ilyesmi.. Biztos, hogy álmodom!
- Higgyél amit akarsz. Mint mindig. - a Sápadt Ördög megérintette a vízfelületet, aztán belemerítette a kezét a patakba, majd a szájához emelte tenyerét, és ivott egy kortyot - Tudtad, hogy az van, amit hiszel, hogy van?
- Álmodom. Csípj meg, vagy üss meg!
- Dehogy ütlek. Egyébként ez az álom-dolog nem áll távol tőlünk. A kapcsolattartásban. De biztosíthatlak, hogy most nem álmodsz.
- Kapcsolattartás? Az emberekkel?
- Persze. Ráhangolódunk az álmaitok rezgéseire, és tudunk üzenni rajtuk keresztül. Láttatunk dolgokat, vagy szavakat használunk. Ritka kivételektől eltekintve mindenkivel meg tudjuk ezt tenni. Csak nem mindenki emlékszik rá.
- Te tudsz beszélni az emberekhez álmukban? - kérdezte Wynne elképedve.
- Nem csak én. A rajtam kívül létező összes angyal, és még néhányan. És nem csak álmotokban, csak talán ez a legmegfoghatóbb és legérthetőbb.
- Befolyásoljátok az embereket? – Wynne érezte, hogy testében szétárad valami tehetetlen harag - Olyasmit is megtesznek amit egyébként nem tennének?
- Félreértesz. Saját céljaikkal, vágyaikkal kapcsolatban segítünk meglátni a helyes utat, egy jobb vagy hasznosabb megoldást. És néha álmukban beszélünk magunkról. És már számtalanszor figyelmeztettük őket arra, ami készülődik.
- Készülődik?
- Idelenn.
- Mármint te készülsz valamire?
- Úgy látom, még mindig nem fogtad fel. Én nem egyedül vagyok. Csak itt. Fel szoktam jönni ide néha.
- Fel?
- Közelebb lenni a felszínhez, kommunikálni így könnyebb. Főleg, hogy nem zavar senki. Egyedül nyugodtabban lehet koncentrálni.
- Tehát még lejjebb vannak a mások akikről beszélsz?
- Igen, mindenki akit réges-régen ide lezárt a Hatalom, akit rossznak, ellenségnek vélt. Ezen főként azokat értették akik a hatalmuk útjában álltak valamilyen módon. Talán az lesz a legegyszerűbb, ha megmutatom. Gyere!
A Sápadt Ördög felállt, és mintha megnőtt volna Wynne szeme láttára, kiegyenesedve jó két méteresre nyúlt. Világos bőréről a gombák vörös és türkiz fénye verődött vissza. Elindult a barlangjáratban, határozott léptekkel. Wynne csak ekkor látta meg a hátához simuló két hatalmas, erőteljes szárnyat.
- No mi van, nem jössz? – fordult hátra, de addigra már Wynne összeszedte magát, és elindult utána.

Hatodik részlet(a negyedik folytatása)

Wakuto meglátta Wynne arcán a rémületet, ahogy beért a szobába, kezében a gőzölgő kávéval.
- Tűnjünk el! Ezek itt vannak! – mondta Wynne, miközben Wakuto odaért mellé, és látta a közeledő fekete alakot.
- Ki ez? – kérdezte.
- Nincs időnk, minket is ki fognak nyírni. Hol tudunk kijutni a főbejáraton kívül?
- Van egy hátsó ablak, idefenn az emeleten. Onnan. Csak nincs létra.
- Nem érdekel – és már iramodott is hátrafelé. Látva, hogy barátja nem mozdul meg, rákiáltott:
- Igyekezz már!
Wakuto pár másodpercig elmélázott.
- Végülis úgysem tudtam aludni – gondolta, közben felkapta laptopját és hátizsákjába tette – és nem terveztem mára semmit, nem árt egy kis kaland. Mire a hátsó ablakhoz ért, Wynne már odalenn volt. Egy kis kavicsos sikátor, tele kukákkal.
- Ugorj! – sürgette. Közben odalentről az ajtótól motoszkálás hallatszott, Wakuto átvette Wynne félelmét. - Tehát ez az egész tök komoly? - Feltette hátizsákját, és összeszedte bátorságát (azért nem hiába jiu-jitsuzott 4évig), vett egy mély levegőt, és ugrott. Lenn a kavicson megcsúszott picit a lába, de nem volt olyan vészes, mint hitte.
- Gyerünk!- mondta, és futásnak eredt – Tudok egy biztonságos helyet.
A sikátor 30 méter hosszú lehetett, és egy kis utcára nyílt. Mikor odaértek a végéhez, Wakuto visszapillantott, és ott látta a saját lakása hátsó ablakában a sötét idegent, amint éppen őt nézi. Gyomra azonnal görcsbe rándult, lába viszont nem állt meg. Vitte, végig a kis utcán, az általa kigondolt búvóhely felé, nyomában Wynnel.

A ’Wacky Gekko’ kicsi klub volt, egy alagsorban. Ha viccesek akarnánk lenni, mondhatnánk: underground szórakozóhely. Egyelőre azonban nem volt túlságosan vicces kedvében Wakuto és Wynne sem. A japán gyakran ütötte el itt idejét (ha volt neki szabad éppen), és nem utolsósorban ismerte a tulajt, Johnny Markert, ismertebb nevén Sunshine Johnny-t. Az ő nagyszüleié volt az egész épület még annakidején, és amint megörökölte, létrehozta ezt a helyet, ahol kedvenc időtöltéseinek élhet, és mások is, sőt, még pénzt is keres vele.
A két menekülő most Johnny irodájában ült. Wynne nem sokat fogott fel abból, hogy hogyan és miért kerültek ide, de bízott barátjában.
- Mi szél hozott ilyen sietősen, W.? – kérdezte Johnny. Köpcös fickó volt, kedves mosollyal és aranyszőke hajjal. - Csak nincs valami baj?

Ötödik részlet(a harmadik folytatása)

Kinyitotta a szemét, és rengeteg port köhögött fel, az arca és a ruhája is csupa por volt. A hátán fekve egyetlen halványan fénylő pontot vett észre. Tudta, mi az. Vagyis sejtette, mi történt. Beszakadt alatta valami lejáratféle, és hatalmasat zuhant lefelé a kútszerű üregben, amelynek a felszínen levő száját látja most egy fénylő pontnak. És fénylik, úgy igazán, azaz, ha nem téved nagyot, dél körül járhat az idő. Egy fél napot feküdt idelenn eszméletlenül.
Körülnézett. Egy tágas barlang volt, eléggé szabályos falakkal, henger-teret alkotva.Felült, a falak mentén enyhén derengő fényt fedezett fel, a forrását nem tudta kivenni. Felállt, és közelebb ment a falhoz. Bemélyített üreget látott körben, pontosabban egyre mélyülő üreget. Spirálisan vájt járat lefelé. Meglett a fény forrása is: ökölnyi gombák foszforeszkáltak vörös és türkiz színnel.
Kíváncsiságától vezérelve - meghát ugye felfelé nem nagyon volt esélye kijutni - elindult lefelé a folyosón. Néhány méter után megállt hallgatózni, de még apró neszt sem hallott. Még néhány méter után ugyanaz a látvány fogadta, a lefelé tartó folyosó íve. Még tovább menve még mindig nem volt változás. Vajon milyen mélyre mehet ez? Tényleg itt lehet elrejtve lenn a legendás Sápadt Ördög, amiből állítólag a világ ősi titkait lehet megtudni? Azt sem tudta igazán, hogy hogyan képzelje el. Valamilyen szoborszerűség, amire rá vannak faragva a tanítások? Mekkora lehet? Miközben kérdések sokasága árasztotta el az elméjét, észre sem vette, mennyi idő telt el. Egy pillanatra megtorpant, aztán rájött, hogy már mindegy, lemegy az aljáig. Iszonyaosan szomjasnak éezte magát, és nem tudta, hogy képzelete játszik-e vele, de vízcsobogást hallott. Ment még néhány lépést, és szíve majd kiugrott a látványtól: véget ért a folyosó, és egy kis földalatti csermely vize tűnt fel a vörös-türkiz fényben.
Gyorsan odafutott hozzá, és hatalmasakat kortyolt belőle, és szinte érezte, hogy a hűvös víz szétáramlik benne. Közben fejét oldalra fordítva megállapította, hogy egy a fentihez hasonló kis barlangüregben van.
- Mit keresel itt, ember? - váratlanul szólat meg a háta mögül egy hang, ijedtében hátrafodulva elvesztette az egyensúlyát, és beletoccsant a patakba.
- Azt kérdeztem: mit keresel itt? - kérdezte újra a hang, a forrása nem látszott tisztán, valahonnan a sarokból beszélhetett, ahol a gombák fénye nem érte.
- A Sápadt Ördögöt. - el sem tudta képzelni, hogy élhet idelenn valaki. Csak ennyi telt tőle: Ki vagy te?
- Hm, a Sápadt Ördög? Honnan tudsz róla? - hűvösen és érdeklődően hangzott a kérdés.
- Indián legenda. Meg más népeké is.
- Szóval legenda. És miért akarod megtalálni? Pénz? Hírnév? - az ismeretlen hangjában megvetés csendült.
- Nem. A tudás érdekel, amit a világról magán hordoz.
- Magán hordoz? - kérdezte a hang.
- Hát úgy értem, belevésve, vagy ráfestve, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom, pontosan milyen.
Az idegen picit előrébbhúzódott, és jobban szemügyre lehetett venni. Wynne szíve majdnem kiugrott a rémülettől: a derengő fényben jól kivehetően látszott, ahogy lábait keresztbetéve ül, apró karmos kezeit a a térdén nyugtatva, szinte albínónak mondható világos bőre, és.. igen, két felfelé kunkorodó világos szarv az ősz-fehér hajfürtök között.

Döbbenten állt, alig kapott levegőt.
- Valami baj van? - kérdezte, alighanem maga a Sápadt Ördög.
- Hát csak, csak - hápogott - Azt hittem a Sápadt Ördög egy tárgy, ereklye. Ezenfelül az ájulás kerülget, ugyanis hozzád hasonlóval még nem találkoztam, sőt, meg merem kockáztatni, hogy még senki sem.
- Hogy érted, hogy senki sem?
- Hát emberek. Vagyis senki. Vagy semmi.
- Nagyot tévedsz, és egyben logikátlan is, amit mondasz. Hogyan szólhatna rólam a te indián legendád, ha nem találkozott velem senki?
- Ebben van valami.. És akkor most meg fogsz ölni?
- Mindig is jellemző volt rátok. De nem hibáztatlak, annyira belétek nevelik.
- Mármint, nem akarsz megölni?
- Miért akarnálak?
- Akkor a lelkemet akarod?
- Nem akarok én semmit sem tőled. Rég lemondtam rólatok. És addig sem azt akartam amit most terjesztenek rólam a hatalomgyakorlóitok. Nagyon sok ideje idelenn vagyok, és csak rövid ideig zavart.
- Hogyhogy sok ideje? Nem itt voltál mindig?
- Dehogy. Régen az én fajtám az emberek között élt, segítettük őket.
- A te fajtád?
- Hát az angyalok.
- Te angyal vagy?
- Úgy látom nem vagy valami tájékozott. Pontosítok: azt terjesztik rólam, bukott angyal vagyok. És ez valamilyen értelemben igaz is. Persze nem úgy, hogy ők értik.
- Azt akarod mondani, hogy te vagy maga Lucifer?
- Sok néven emlegettek. Ez volt az egyik. A Fényhozó. Na de innen már nemigen hozok fényt senkinek.
- Hogy kerültél ide?
- Hosszú történet. Később még mesélek róla. Persze csak ha maradsz még.
- Maradok, persze. Amúgy sem tudnék kijutni. Elmondod hogyan kerültél ide?
- Tömören összefoglalva az emberi hülyeség és hatalomvágy miatt.
- Ezt hogy kell érteni?
- Régen én és sok hozzám hasonló együtt éltünk a természettel és az emberekkel, segítettük egymást. Nem okozott problémát, hogy más a fizikai formánk, és könnyebben mozgunk a lét más síkjain is. Az embereknek más jellemző és hasznos tulajdonságaik voltak. Sok néppel éltünk együtt, ti úgy nevezitek őket természeti népek, meg törzsi kultúrák, meg mindenféle egyéb nevekel illetitek, amelyek a nagy hatalmú államrendszerek és egyházak megalakulása előtt léteztek. Utána őket barbárnak és pogánynak volt szokás hívni. Velük éltünk, őket segítettük.
- Segítettétek? Kik?
- Azt hiszed, a régi mítoszok és legendák számodra fura teremtményei a képzelet szüleményei? Hát nem. De ügyesen megoldották, hogy lehetőleg minél több ember ezt higyje.
- Tehát léteztek?
- Nem. Léteznek.

Negyedik részlet(a második folytatása)

Nem tudta hogyan sikerült a partra vergődnie. Egyáltalán hogyan élte túl a zuhanást? A levegőt kapkodva vette, egész testében reszketett. Fázott. Na meg félt. Sietve megcsókolta a nyakában lógó kövecskét, hitte, hogy nem véletlenül talált rá, és hogy szerencsét hoz neki. Felnézett a szirt tetejére, ahonnan levetette magát, néhány másodperc múlva kis fénypontok jelentek meg. Erejétől telten gyorsan egy partmenti szikla mögötti bokorba kúszott.
- Vajon mit nem volt szabad ennyire meglátnom? - kérdezte magában - Hiszen majd' minden nyár végén itt evett a fene. Kenneth nagybátyja figyelmeztetett, tudom, nem szabad az algasorba lemenni. Indokot persze nem kaptunk, de hát vendégségben nemigen kérdezősködik az ember. Most is csak abszolút kíváncsiságból mentem le, mert megláttam a medálom szimbólumát az egyik ajtó félfájába faragva. Pontosan ugyanaz a jel! Aztán megjelent az a három idegen tag, az arcukat sem igen láttam. Az egyikük kezében villant valami, és Ken máris a lépcsőn feküdt, vére mint zuhatag folyt le a lépcsőfokokon. Nyomban futásnak eredtem, fölfelé, mellettem lefelé a bátor Jig bácsi nekiugrott unokaöccse gyilkosának. Én nem vagyok bátor. Főleg túlerővel szemben nem. Szóval futottam, ahogy bírtam. Át a nagy hallon, az előszobán, ki az ajtón és bevetettem magam az erdőbe amint lehetett. És túléltem ezt a zuhanást! De kik lehetnek ezek, és hogy kerültek ide?! Ezen még ráérek agyalni.
- El kell jutnom Wicklowba - erre az lehatározásra jutott, elkúszott egy fáig, ahol már nem láthatták odaföntről, felállt, és futásnak eredt.
Tudta, hogy ha követi a Glenmacness folyó vonalát, egy műútra talál, és onnan már valahogy csak odatalál Wicklowba. Futott, néha megállt pihenni, és figyelte az éjjeli erdő zajait, hogy nem járnak-e nagyon a nyomában. De nem hallott semmit, csak bagolyhuhogást, és a nem messze levő mezőről a kabócák megnyugtató muzsikáját. Aztán újra futott. És hallgatózott. Nagyon-nagyon fáradt volt. Már nem lehetett messze az út, mikor gallyak reccsenését hallotta néhányszáz méterre. Szíve a torkában dobogott, és próbált úgy szaladni, hogy ne keltsen semmiféle zajt. Persze ezt nem túl könnyű megcsinálni. Max a nindzsáknak. Nekik is csak a filmekben. De ez nem film!
Végre meglátta az út sötétszürkéjét, jó irányban halad. Az út menti egyik fánál megállt, szúrt az oldala, úgy érezte menten összeesik. Az úton megjelent két fénypont a távolban, és elég sebesen közeledett. Nem is igazán volt ideje mérlegelni, és mivel nagyon fáradt volt futni sem, így hát kiállt az út közepére, lesz ami lesz. Egy furgon lett. És szerencséjére megállt. És még nagyobb szerencséjére nem a támadók egyike, hanem egy értetlenül bámuló arc meredt rá.
- Elnézést uram, merre tart? – kérdezte.
- Öö, hát, mit képzel magáról? Kiugrik a kocsi elé? Eredjen az útból!
- Nagyon kérem, el kell vinnie magával!
- Még mit nem? Maga azt hiszi az éjszaka közepén vadidegen stopposokat veszek fel? Menjen már! – mondta a sofőr, baseballsapkáját feljebb tolta a fején, és figyelmeztetőleg a gázra lépkedett párszor.
Ekkor nem messze tőlük, talán száz méterre, kibukkant az erdőből egy sötét alak. Wynne bepánikolt, azon nyomban odaugrott a sofőr melletti ajtóhoz, feltépte azt, és kirántotta az öreget a fűre mielőtt még bármit reagálhatott volna. Becsapta az ajtót, gázt adott. A visszapillantóban látta, hogy két másik alak is feltűnik az út mentén, és az öreg felé közelednek, aki éppen csak feltápászkodott, és feléjük fordult. Aztán villant valami gyorsan és alig észrevehetően, és az öreg visszazuhant oda, ahova Wynne kihajította az autójából. Csakhogy ezúttal feltehetőleg holtan.
Két gyilkosságot látni egyetlen éjszaka lefogása alatt, ez kicsit sok volt Wynnenek. Nem tudott gondolkodni, csak a gázt taposta, a régi furgon a belőle kipréselhető sebességgel haladt.
A távolban feltűntek Laragh fényei, nemsokára fel is tűnt a településjelző tábla. Ránézett az műszerfalra, az üzemanyag kijelző közeledett a kifogyás felé. Bekanyarodott balra Annamoe felé, és reménykedett hogy legalább Ashfordig kitart a benzin. Ott megkeresheti Wakutót, a fura japán fickót, akivel az egyetemen ismerkedtek meg. A kelta kultúra tanulmányozása végett jött Írországba. Onnan felhívhatják a rendőrséget is. Egyáltalán, hogy történhet ilyen? És pont itt? Pont vele? Kavarogtak a gondolatai. És mi van ha követik? Észre sem vette olyan gyorsan elhagyta Annamoe-t , pár perc és Ashfordba ér.

Wakuto egy kis utcában lakott egy kétszintes sorházban. Vajon hogyan érinti majd egy ilyen korai ébresztés? Bár nem tűnt annak az ingerült fajtának. Wynne egy sikátorban pakolta le a furgont, és gyalog sietett a bejárathoz. 79-es ház. Kaputelefon. Csend. Még egyszer megnyomta. Wakuto hangja:
- Ki az?
- Wynne.
- Miért..? Hm, mindegy. Várj, nyitom. – léptek hangja a lépcsőn, aztán előbukkant az ismerős mandulavágású szempár, és a hozzá tartozó érzelemmentes arc.
- Gyere be. – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót – Valami baj van? Ritka szarul nézel ki.
- Nem is tudom, hol kezdjem.. Használhatom a telefont?
- Persze. – és már nyújtotta is Wynne felé a kagylót, közben értetlenül bámult rá. Wynne elvette, tárcsázta a számot, elmondta a kötelező szöveget, hogy kicsoda, honnan telefonál, meg hogy mit történt. Mi is? Szokásos nyárvégi Mullaghcleevaun-i kirándulásán Kenneth Gordon barátjával annak nagybátyjánál, James Gordonnál megjelent három ismeretlen alak (legalábbis ő ennyit látott), és a szeme láttára megölték barátját, majd menekülés közben egy másik idegen fickót is. – itt elgondolkodott, hogy akkor mit mond a kocsiról? – és menekülése során itt, ismerősénél talált először talált telefont. A rendőrök annyit mondtak, hogy várjon ahol van, nemsokára kijönnek.
Wakuto tágra nyílt szemmel figyelt. Igazából még nem fogta fel, hogy ez igaz lehet. Bár biztosan nem álmodik, hiszen még nem is aludt. Ennyit tudott kipréselni magából:
- Egy teát?
- Kávéd van?
- 3in1.
- Az is jó, köszi - és elindultak fel a lépcsőn, padlószőnyeg burkolatán hang nélkül lépkedtek szinte. Odafönn a lépcső mellett jobbra kis konyha, Wakuto a vízforralóhoz ment, Wynnet beküldte a szobába. Benn egy nyitott kanapé, a fali polcokon mindenféle eredetű tárgyak, főként kelta motívumokkal, de volt köztük indián díszítésű, aboriginal meg még ki tudja mifélék. A padlón volt még egy ülőpárna nyitott laptoppal, rajta a képernyőkímélő futott, képek, a szobában található tárgyakról – már amennyire hirtelen Wynne össze tudta vetni. Odasétált az alakhoz. Az utcát lehetett látni, még a hajnali ébredezős állapota előtt, hideg fényű neonokkal. A szemben lévő házsor ablakai még sötétek voltak, ahogy a szemközti sikátorba is csak pici fény szűrődött be. Az árnyék mozogni látszott, és lassan előtűnt belőle az üldözői egyike. Hosszú fekete ruháján és kalapján kívül nem látszott belőle semmi. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy egyenesen Wakuto lakása felé tart.

Harmadik részlet

Hosszú utat tett meg a forróságban, ilyen szomjasnak még soha nem érezte magát. Mindent homok fedett be a régi város romjaiból csak a háztetők látszottak. Szemeit az erős napfény és szél kezdte ki, belefáradt már a napok óta tartó gyaloglásba. Három hónapja is meglehet, hogy elindultak felfedezőútjukra. Társai már rég visszafordultak, de ő nem adta fel és egyedül folytatta az útját. Hitt benne, hogy megtalálja azt a várost, ahol a hercegnő élt több száz évvel ezelőtt.
Amikor megpillantotta a romok félig kiemelkedő csúcsait, tudta hogy még sok és kiszámíthatatlan nap vár rá. Büszke volt magára hogy eljutott idáig, és kíváncsian várta milyen meglepetések bújnak meg a város falai között. Remélte, hogy nem hiába jött idáig és megtalálja azt, amiért jött.
Nem számított rá, hogy a várost mára már egy hatalmas sivatag fedi be. Azt sem tudta még hogyan fog itt vízre lelni, és élelmet találni, de kíváncsisága erősebb volt, minthogy életben maradásával foglalkozott volna.Nem úgy mint Martinez, akinek inába szállt a bátorsága, mikor az egyik dűne mögött feltűnő feketeruhás alakok hirtelen füstté válni látszottak. Vagy mint Jackson, akinek paranoid neggyőződésévé vált, hogy a lábuk alatt mozog valami a homokban, és bármerre mennek, követi őket. Nem is beszélve Sam-ről, aki az égen szárnyas embereket vélt felfedezni napkeltekor és napnyugtakor.
De hát a sivatag már csak ilyen, gondolta, elhitet az emberrel mindenféléket, a fáradságtól, forróságtól és víztelenségtől hajlamosabbak lehetünk hallucinálni és egyben valóságként elfogadni legbelsőbb félelmeinket.
Úgy néz ki sikerült. Legalábbis most nagyon úgy néz ki. Ott vannak a romok, feltehetőleg valahol alatta ott van az is amit keresnek.
A forró homokszemeket apró tűkként fújta az arcába a szél. Már csak néhány száz lépés, és eléri a kiemelkedő kőhalom elejét, az valamelyest fedezéket nyújt majd. Igaz, minden lépésnél bokáig merül, és hátizsákja is már ezer kilósnak érződik. Menni kell. Körülbelül tíz percébe telt míg sikerült elérnie. A széltől megóvták az derékig érő falak és embermagasságú oszlopok. Persze teteje régen nem volt már. Meglátott egy kőasztal-szerűséget, és az alá bújt be megpihenni és öszeszedni gondolatait. Kulacsából kipréselte még az utolsó csepp vizet, aztán a falnak vetette a hátát és becsukta a szemét. Mindenfelől mindenfelől az orkánerejű szél süvítése hallatszott. Vajon Martinezéknek sikerült visszjutni San Pedróba? Végülis, ki volt ez a hercegnő pontosan? Észre sem vette, de kimerültségében néhány másodperc alatt elaludt. A nap már lemenőben volt, mikor kinyitotta a szemét. A szélvihar talán picit lecsendesedett, a világosság viszont egyre fogyott.Valahol kell lennie egy lejáratnak! Hátizsákját hátrahagyva elindult a fal mentén, a tövénél tapogatózva. A nap már szinte teljesen lement, az volt az egyetlen oka, hogy látott még valamit, hogy a sivatag homokja ezen a részen teljesen fehér volt. Eljutott a falszakasz feléig, de semmit nem talált. Felegyenesedett, és a rom közepére ment, hátha onnan sikerül meglátnia valamit, ami a lejáratra utal. Megállt, körbekémlelt. Minden oldalon jó méternyi kövek, felületük rusztikus, vagy éppen a szél által simává csiszolt. Most mit tegyen? Hogy is szól az helyiek legendája?

Az Árny Hercegnőjének lakja,
Annak szívében kamra,
Nem marhatja szelek karma.
Mélyen elrejtve alatta
Bölcsesség és Kapu, s rabja
Sápadt Ördög aki lakja.

- Sápadt Ördög? - gondolta, és abban a pillanatban hirtelen besüppedt alatta a még mindig forró homok, és elnyelte a mélység.

Második részlet

Álmodott. Álmodott? Sűrű erdő, a távolban egy ormon gyönyörű kastély, bár ebben az ítéletidőben nemigen látszott, csak a villámlás fényénél. Egy fa mögötti bokorban bújkált, körülötte mindenfelé a leveleken csattogó hosszú esőcseppek rejtették, de őelőle is az üldözőit. Pár méterre tőle szakadék, az alant futó folyó hosszú munkájának vájata, éles, sötét sziklákkal keretezve. Arcáról becsorgott nyakához a víz, már nemigen volt száraz porcikája.
Aztán a kiáltás: Ott van!
És még egy: Megvan!
A Kapjátok el!-t már nem várta meg. Felpattant, és futásnak eredt az egyetlen lehetséges kiút, a szakadék felé. Egy pillanatig sem torpant meg, elrugaszkodott, háta mögött még hallotta a kiáltásokat.
Aztán megállt az idő.
Érzett mindent. Az arcára csapódó minden egyes esőcseppet, a szél hidegét, a holdfény cseppeken megtörő fényét, az alatta tátongó mélységet, visszatartott lélegzetét. Magában hálát mondott ezekért, és mindenért, amit életében tapasztalhatott.
A gravitáció mindenre hat.
Az időt mintha visszakapcsolták volna, sőt felgyorsítva,a zuhanásból semmit nem fogott fel, olyan sebesen történt. Az egyetlen hatalmas lélegzetvételre emlékezett csak. Aztán a víz maró hidege, és a mindent körülölelő sötétség. Semmi más.

Első részlet

Sötétség.
Csend.

Kinyitotta a szemét, de továbbra sem látott túl sokat a körülötte levő térből. Felállt, és lábaival tapogatózva elindult egy tetszőlegesen választott irányba. Észrevette, hogy levegőt igen nehezen kap, talpán a padló kellemetlen hűvösségét érezte. Csak saját lélegzetét hallotta, és lépteinek óvatos toppanását. Váratlanul valami tapintható került a keze útjába, derékmagasságban vette észre. Odanyúlt a másik kezével is, azonos síkban folytatása volt a tárgynak, talán valami falféle..
A sötétség az ismeretlen tárgy és az egész helyzet nagyon rémisztő volt. Nem tudott tájékozódni, csak érezte, hogy valami nincs rendben. Valami vitte előre. Talán a kíváncsiság vagy a félelem. Mindig is félt a sötétben de nem akarta a villanyt felkapcsolni. Tapogatta a furcsa tárgyat. Hangokat hallott. Furcsa hangokat. A rémület egyre jobban eluralkodott rajta. A legszívesebben visítva futott volna el, de hova és ki elől.
- Nyugalom! - mondta magában és elszámolt 10-ig. A légzése helyreállt és a szive sem vert már olyan hevesen. Próbált visszaemlékezni arra, hogy hogyan kerülhettet ide, de nem ment. Az utolsó emlékkép amitt fel tudott idézni, hogy a parkban üldögél és az ebédre hozott szendvicsét falatozza.
Próbálta felidézni a saját nevét, de nem sikerült.
Jack..John..Arthur..William..Peter..
Számtalan név átsuhant a fején, de egyiket sem érezte sajátjának.
Apró légzésgyakorlat: beszív sokáig, amíg csak bír, aztán benntart, és kifúj míg a legutolsó levegőcseppeket is kipréseli. Ezt a metódust ismételgette, miközben a nagydarab tárgyat tapogatta. Sima volt és hűvös, végigsimította amíg tudta jobbra, és a keze kis fogantyúfélébe ütközött.
Megmarkolta erősen, és próbálta elforditani. Legnagyobb meglepetésére a foggantyú magától kezdett el mozogni, és ekkor jött csak rá, az a bizonyos tárgy nem halott anyag. Kezének zsibbadása hitette el csak az agyával azt, ami a legegyszerűbb megoldásnak kínálkozott. Újra kinyitotta a szemét, És meglátta kezében azt az erőtlen másikat, ami annyira kapaszkodott felfele, hogy a félig fekvő lány testté szelidülő nagydarab tárgy minden súlyaval a lábának feszült. Tisztult a kép egyre gyorsulva, mikor rájött meg mindig be vannak zárva, újra megtörtent amitől napok óta rettegnek, és a lányt azonnal eszmeletre kell teriteni, vagy meghal.
Lehajolt a lányhoz, de az nem mozdult. Egy félreeső ablakon fény szürődött be, éppen annyi, hogy elborzadjon a látványtól. A helyiség ahova be volt zárva tele volt megcsonkolt emberi tetemekkel. Hirtelen abbahagyta a légzőgyakorlatokat, a légzése szaggatottá vált. Akkor valki megfogta a vállát. Mintha belül valami összerántotta volna, hideg és forró érzés száguldott végig a gerincén felfelé, és amint elért a tarkójáig, szétmosódott a kép előtte a sötétről és a lányról..
Egy pici csengettyű magas elnyúló hangját hallotta mindkét fülében, mielőtt teljesen öntudatlanságban ájultan rogyott össze.
Ébredezett de a szemét nem volt ereje kinyitni. Nem értett semmit. Nagyon kellemesen lágy, simogató érzést érzett az arcán. Ismerős érzést. Bár tudta ez a kéz még soha nem érintette, de mégis mintha mindig is érezte volna.
Minden erejét összeszedte és kinyitotta a szemét. Idegen helyen volt. Semmit nem ismert. Valaki ott ült vele szemben. Hunyorogva megpróbálta kivenni a fényből ki is az ismeretlen. Lassan kezdett hozzászokni a szeme a fényhez.
Egy férfi volt, egy idős férfi. Lágy barna szemei voltak. Nem ismerte.
- Hogy vagy?- kérdezte a férfi. A hangja, mintha már hallotta volna.
Megpróbált felülni, de nem bírt. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól.
- Ne mozdulj! Nagyon csúnya sebeid vannak. Pihenned kell! Hozok egy kis vizet - azzal kiment a férfi. Hallotta, ahogy kinyit egy csapot és csorog a víz. Pár pillanat múlva visszajött egy pohárral a kezében. Segített neki inni a vízből. Minden kortyot érzett ahogy a nyelőcsövén végigmegy. Friss, hűs víz volt. Most érezte, hogy mennyire gyötörte a szomjúság. Hálás volt a gondoskodásért.
- Hogy kerülök ide? - annyira meg volt zavarodva, hogy csak ezt az egy mondatot tudta kimondani.
Az ajtón kopogtatás hallatszott. Mintha valami sürgős lenne. Az idegen férfi felkapta a fejét, és elsietett az ajtó irányába, eltűnt a folyosó sötétjében.
Nagyon melege volt. Egy kicsi ablak volt a szobán, rajta majdnem teljesen leeresztett redőny. Egy vékonyan beszűrődő éles fénypászma a földön jelezte a kinti hőséget. Odabenn fullasztóan páradús forróság volt.
- Vajon hol lehetek? - kérdezte magában, miközben az ismeretlen férfi egyre távolodó lépteit hallotta.
Megpróbált felülni, de csak felkönyökölnie sikerült. Szúró érzés volt a mellkasában, ezért inkább visszafeküdt a hátára. Az izzadt lepedő hozzátapadt a hátához, homlokán pedig gyöngyözött az izzadság. Végignézett a karján, a könyöke alatt egy kb 15 centis seb húzódott, elég szélesen.
Hirtelen szédülni kezdett, és váratlanul egész máshol érezte magát. Azúrkék és türkiz tenger, krémbarna homok, pálmafák, három ember állt körülötte (egy nő és két férfi - ismerősök?), és az egyikük beszélt.
- Nem. Pago Pago a múlté. Nem tehetünk róla. Rufus, a kő megwan?
Ekkor a fájdalom újra belehasított, és az izzadtnedves ágyon ébredt a fülledtnarancs fényben. Az ismeretlen férfi még mindig nemjött vissza. Egy kis képet vett észre a falon. Régi kastélyt ábrázolt, sűrű erdővel körülötte. A kép látványa megnyugtatta őt.
Valamilyen gyors árnyék haladt át az ablak előtt,közben szárnyak csapkodását hallotta.
Nem mert kinézni az ablakon, bízott abban hogy a redőny majd megóvja, bármi is az ott kint. Egyelőre a férfival kéne foglalkozni. Ki lehet? Na jó, előszöris a kérdés: ki vagyok én?
Hallgatózott, mit történhet a folyosón. Papírok zörgése és két ember halk beszéde hallatszott. Az egyik az öregé, a másik egy rekedtes valakié. Nem, mégsem ketten vannak, megszóllalt valaki mély lágy hangon. A szavakból csak foszlányokat tudott elkapni.
- ..mégsem tudhat....nem szokták meg....honnan tartottak...semennyit nem...ennyire birkatürelmű....fájdalmas volt, nagyon..
Mégis úgydöntött, feláll, és megnézi magának kik ezek. Halkan ellépdelt az ajtóig, ahonnan kiláthatott a folyosóra. A sötétben csak az öreg hátát látta, és egy kalapos alakot, meg hogy valami megvillan, és egyikük elkiáltja magát. Nem értette ugyan mit kiáltott, ijedtében nekilendült, az ablak irányában, elrugaszkodott, neki a redőnynek, és röpült kifelé a redőny széteső darabjai között, karjába és arcába óriási kín hasított.
A fején egyvalami villant át. Egy kérdés. Na most ez hanyadik emelet?
Aztán déja vu érzés kíséretében a füle mellett fütyülő széllel ismét átadta elméjét az emlékezés sötétjének.